INHALÁCIÓS KÉSZÜLÉK

A 19. század végének egészségügyi mutatói - különösen a tuberkulózis tekintetében - indokolttá tették olyan eszközök kifejlesztését, amelyek a betegek életminőségének a javítását szolgálták. A légzőszervi megbetegedésekben szenvedő gyógyulását segítették elő az ún. belégző-, vagy inhalációs készülékek. Az itt bemutatott típus Siegle Emil (1833-1900) stuttgarti otológus (fül-szakorvos) elképzelése alapján készült. A kecses készüléket megalkotója a légzési nehézségekkel küszködő betegek gyógykezeléséhez ajánlotta segédeszközként. Siegle elsősorban egyszerű működési elvre törekedett, de fontosnak tartotta azt is, hogy a készülék minél több beteg számára könnyen hozzáférhető, vagyis olcsó legyen.

A sárgarézből készült gyógyászati eszköz mindössze 21 cm magas, henger formájú tartóvázba elhelyezett, borszesz-égővel felfűthető 150 ml űrtartalmú kis üstből áll. Ehhez csatlakozik a derékszögben hajlított gőzelvezető cső, valamint az üveg páraterelő tölcsér. A gyógyszerek belélegeztetését szolgálja a gyógyszertartó pohár és a gőzelvezetőhöz csatlakozó csövecske. A könnyen működésbe hozható kicsi gőztermelő készülék lehetővé tette, hogy az orvos által felírt, és belégzésre szánt gyógyító szereket a beteg nem csak kórházi körülmények között, hanem otthon is megfelelő módon alkalmazhatta.

Az orvosi eszköz- és műszergyártók, valamint a kereskedők katalógusaikban már az 1870-es években, az inhalációs készülékeknek többféle változatát kínálták. Kapható volt teljes egészében sárgarézből, nikkelezett- vagy ónozott pléhből, de forgalmazták az olcsóbb, a bádogból készült változatot is. A készülékek ára az anyaguknak és felszereltségüknek megfelelően változott, és általában 3,20 és 9 korona között volt kapható.

Dr. Kótyuk Erzsébet